Ma kapjuk meg a rajzpályázat eredményét. Végtelenül kíváncsi
vagyok. Ha itt most tovább küldik, akkor jön a következő forduló és, ha ott is
tovább jutok, még mindig van egy pár. A végső győztes nyereménye pedig egy
ösztöndíj az általa választott bármelyik képzőművészeti egyetemre. Nagyon
szeretném én megnyerni. Persze ezzel mindenki így van, de akkor is.
- Sziasztok! – köszöntem, amint beléptem.
- Szia! – hangzott a csoportos válasz.
Három óra van és a rajzszakkörösök mind itt vannak, most is,
mint minden pénteken ilyenkor. Egy kivétellel.
- Hol van tanárnő? – kérdeztem, mert soha nem késik.
Általában egyszerre jövök vele. Most is csak azért jöttem később, mert apának
segítettem a pizzázóba.
- Jött valami levele és azt kell aláírnia. Azt mondta kettő
perc és jön. – mondta az egyik srác.
- De a mester is késett. – mosolygott Laci, aki egy végzős
fiú.
- Ki? Én? – kérdeztem meglepetten.
- Ha úgy rajzolnék, ahogy te, ezt meg se kérdezném. Főleg
egy olyan rajz után, amit a pályázatra adtál be.
- Bizony! Állítólag Zita néninek fél óráig kellett
bizonygatnia, hogy az nem fotó. – mondta Tibi, Laci legjobb barátja.
- Ja…jó vicc. – mondtam gúnyosan és leültem közéjük.
- Én még nem is láttam. – vágott szomorú arcot Pisti. Ő
tizenegyedikes.
- Majd meglátod! – mondtam. – Úgyis visszaküldik.
- A suliból csak egy gyerek juthat tovább. – mondta Laci.
- És miért én lennék az az egy?
- Mert borzasztó ügyes vagy.
Meghallottuk azt a jellegzetes kopogást és mindannyian
csöndbe maradtunk. Egy hang nélkül vártunk és reménykedtünk abban, hogy az
eredményeket hozza.
- Mindenki itt van? – kérdezte a levelet bontogatva.
- Igen! – felelte valaki.
Nagy nehezen kiszedte a papírt a borítékból és olvasni
kezdte. Néha összeráncolta a szemöldökét, amiről azt hittük rosszat jelent.
Majd egy enyhe mosoly, egy elkerekedett szem és végül egy fülig érő mosoly.
- Tanárnő?! – türelmetlenkedett Pisti.
Zita tanárnő felemelte a fejét és rám mosolygott aztán
bólogatott…..Úgy lefagytam, hogy egyáltalán nem tudtam reagálni. De a többiek,
ugráltak, sikongattak, tapsoltak helyettem is, pedig ez csak a legelső forduló
volt. Laci és Tibi felkaptak és elkezdtek ugrálni velem.
- Ez tán csak felébreszti! – mosolygott tanárnő. Mikor
letettek és felfogtam mi történik elkezdtem sikoltozni és toporzékolni.
- Azt hiszem ez az a reakció, amit mindannyian vártunk
volna. – mondta Trixi. Egy tizenegyedikes csaj.
- Megölelhetlek? – kérdezte Zita tanárnő, mire széttártam a
karjaimat és megöleltük egymást. Aztán jött mindenki sorba. – Azt hiszem ezt
meg kell ünnepelnünk! Ki kér pizzát? – kérdezte lelkesen. Mindannyian
tapsoltunk. – Oké. Akkor öt perc múlva a kapunál.
- Ügyi vagy hercegnő! – puszilta meg a fejem búbját Laci.
A kapunál találkoztunk és elindultunk a pizzázóba. Amíg
sétáltunk a többiek valami ódát zengtek nekem, melynek ’’Örömóda Fekete Izához”
lett a címe. Tibi azt mondta később megkapom a dalszöveget nyomtatva. J
Odaértünk a pizzázóhoz, beléptünk, így megszólalt a csengő.
Apa máris a pult mögött termett.
- Mit adhatok? – kérdezte és fel se nézett. – Sajnálom, de
most elég sokan vagyunk és…- csak ekkor pillantott fel. – Zita!!! – kijött a
pult mögül és átölelték egymást. Ja igen majd elfelejtettem. Apa és Zita
tanárnő gyermekkori legjobb barátok. Vasárnaponként mindig együtt ebédelünk.
Egyik héten náluk, a másikon meg nálunk.
- Akkor talán később visszajövünk. – javasolta tanárnő.
- Dehogyis! – ellenkezett apa. – Számotokra mindig van hely.
Hogy-hogy itt?
- Ünneplünk! – dicsekedett Zita néni.
- És mit?
- A lányodat.
- Mi?
- Az ő rajzát küldték tovább.
- Komolyan? – hitetlenkedett apa.
- Igen! Ezt olyan nehéz elhinni? – kérdeztem.
- Nekünk meg se mutattad. Mit rajzoltál?
- Inkább kit! – mosolygott tanárnő. Apa értetlenül nézett,
mire felnevettem.
- Márkot.
- Valaki szólt? – jött ki a konyhából a bátyám.
- Tovább küldték a rajzomat!!! – ugrottam a nyakába.
- Komolyan? – kérdezte és megpörgetett.
- Igen!
- Iza lisztes leszel. – szólt anyu, mikor belépett az ajtón.
– Rajta van a köténye.
- Szia Klárika! – lépett ki a tömegből tanárnő.
- Szia! – puszilták meg egymást. – Hát te? – nézett körbe. –
Vagyis ti.
- A lányod rajzát tovább küldték és most azt ünnepeljük.
- Tényleg?
- Miért hiszi ezt el mindenki olyan nehezen? – kérdeztem értetlenkedve.
- Bocsánat, kicsim. – mondta anya és odajött megölelni,
ahogy apa és Márk is. Igazi családi ölelés.
- De miért kerítetek ennek ekkora feneket? – kérdeztem. – Ez
csak az első forduló volt a tizenötből.
- Jól van, na! Csak örülünk neked…Fúú rengetegen vannak. –
állapította meg anya megint körbenézve.
- Igen. – értettem vele egyet.
- De rengeteg segítségetek is van. – mondta Zita tanárnő.
- Ezt meg hogy érted? – érdeklődött apa.
- Srácok, kinek van kedve pizzát sütni? – kérdezte tanárnő.
- Nekeeeem!!! – kiáltotta mindenki egyszerre.
- Tényleg segítenétek? – kérdeztem.
- Neked? Hogyne! – mondta Pisti.
- Akkor gyertek! Mindenkinek adok egy kötényt.
- Köszönjük! – fordult anya Zita néni felé.
- Ugyan már! – legyintett és elindult utánam kötényért.
Nagyon jól szórakoztunk közben. Volt, aki tésztát gyúrt,
volt, aki a feltétet rakta fel, volt, aki sütött és én pedig kivittem a rendeléseket.
És falatoztunk is közben.
- Köszönöm a segítségeteket! – mosolygott rájuk anya.
- Mi is köszönünk mindent. – válaszolt tanárnő.
- Sziasztok! – köszöntünk el tőlük.
- Viszlát! – mondták egyszerre.
- Na…még csak hat óra. Mit csinálunk? – kérdeztem anyáékat.
- Feltakarítunk. – közölte apa.
- Jajj, ne máár!
- De, kislányom.
Feltakarítottunk, majd hazamentünk.
- Vasárnap mi főzünk. – kiabált fel apa az emeletre.
Márkkal mindketten úgy elfáradtunk, hogy amint hazaértünk
meg is fürödtünk. Persze megint beelőztem J
. bementem még a szobájába és filmet néztünk…volna, ha nem alszunk be
mindketten. Szerencse, hogy nagy ágya van és mindketten elférünk rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése